Tanárnak lenni a minden

Akik eddig is követték Sanyi életét, azok tudják, hogy végső elbaglyosodásommal egy ideig párhuzamosan futott a pedagógusi pályám is. Napközben tanár voltam, az esti órákban pedig Sanyi, a bagoly.

Ha most visszagondolok a tanári pályámra, akkor szeretettel emlékszem régi “padtársamra”, aki a tanáriban egyre csak tornyosuló rajzhengereimet és mappáimat olykor aggódóan figyelte, hogy melyik pillanatban fog rádőlni az ő papírerdejére. Emlékszem az évnyitóra, amikor lelkesen vártam életem első hivatalos munkanapját és mosolyogva jut eszembe az évzárók pilanata, amikor a napszemüveg már égette a táskámat. Megismertem elhivatott és lelkes tanárokat, akik nem csak munkájukat, hanem a gyerekeket is szerették. Sőt! Meggyőződésem, hogy néhány kollégám több tartalmas időt töltött együtt néhány gyerekkel, mint a szülők. 
Azok a hosszú-hosszú beszélgetések, hogy mit, hogyan lehetne jobban csinálni. Melyik gyereknek kell segíteni, hogy az ebédje be legyen fizetve. Melyik tanulónak van szüksége fizikai érintésre, mert az egész tartásán látszik, hogy nem simogatja őt senki. És melyik diáknak van szüksége nyugodt körülményekre, hogy nyugodtan tanulhasson a felvételire.

Tanárnak lenni a MINDEN. Én is voltam egyszerre raktáros, vízszerelő, pszichológus, anya, apa, szakács, lelkipásztor, bíró, zsaru, szuperhős, neurológus, felcser, sebész, takarító, favágó, professzor, varrónő, pincér, éjjeli őr, toxikológus, mérnök, filozófus, mém.

És mintha eddig nem lett volna elég nehéz, most még kockásingesek is lettek.